Volt egyszer egy Mikéfe.

Az 1840-es évek reformkori Magyarországának a szabad munkaerő, a kibontakozó ipar, a versenyképes mezőgazdaság, - társadalmi téren - a polgárság megteremtése, a szabadságjogok, a virágzó magyar nyelvű kultúra volt a létszükséglete. Az akkori zsidóságnak pedig - a sokféle kirekesztéssel szemben - az egyenjogú létfeltételek, amelyek biztosítják az ipari és mezőgazdasági mesterségek elsajátítását. Ezt támogatták, a két táblán képviselték Deák Ferenc és báró Eötvös József is.

Amikor 1842-ben megalakult az Országos Iparegylet, és ennek igazgatója Kossuth Lajos elismeréssel szólt egy kiállítás alkalmával az ott résztvevő kiállítókról, (pl. Goldberger Sámuel), zsidó vezetők elérkezettnek látták az idejét, hogy szervezetten elősegítsék a zsidó fiatalok humanitárius és kulturális felemelkedését is szolgáló, s az ipari és mezőgazdasági pályák elsajátítását lehetővé tevő intézmény létrejöttét. A korhű dokumentumok szerint egyesültek a pesti izr. hitközség égisze alatt a zsidóság legjobbjai avégből, hogy megalapítsák "hazai izraeliták közt a nehéz kézműveket és földművelést terjesztő egyletet."

A Mikéfe létrejöttének legfőbb indítéka, a kitűzött cél az előnytelen életkörülmények között élő zsidóság gazdasági-egzisztenciális felemelése, az életlehetőség biztosabb alapra helyezése és a társadalmi elfogadottság, az emancipáció kivívása volt.

Az 1842 november 1-i alakuló ülésen létrejött egyesület vezetése benyújtotta létrejöttének elismerését is célzó beadványát, s az Országos Iparegylet ezt 1843 január 13-i, gróf Batthyány Lajos elnökletével tartott ülésén jóváhagyta, fiókegyesületévé fogadta.

"Első alapszabálya a József főherceg vezette m.kir.Helytartótanács 1847 évi augusztus hó 10-én 34.323.sz.a. kelt magas rendeletével nyert jóváhagyást." Ezzel megtörtént az egyesület állami elismerése.

Az egyesület alapszabályai mai szemmel is dicséretes körültekintéssel és alapossággal rendezték a célok elérését segítő szervezeti felépítést, az irányítás rendszerének kialakítását.